A pszichológia tudománya

A pszichológia mint tudományág nincs könnyű helyzetben. Egyrészt hosszú és fáradságos harc árán sikerült elérnie, hogy felvétessék az elfogadott tudományok közé (és ez nagyon jó dolog), másrészt úgy tűnik, mintha ebben a folyamatban egy kissé kivérzett volna. Miért is?

A pszichológia kifejezés a psyché szóból ered, ami lelket jelent, tehát ez lenne a lélek tudománya. Aki viszont tisztában van azzal, hogy a mai paradigmán belül mit is jelent a "tudomány", az rögtön látja, hogy ez így önellentmondás. Először is, érdemes tisztázni, mit értünk itt paradigmán.

A paradigma ebben az értelemben azt a nagy magyarázó keretet jelenti, ami meghatározza, hogy a tudományok összességét tekintve mik a közös elemek, a hasonlóságok a sok különböző részterület között, és hogy mik azok a tényezők, amelyek nem férhetnek bele ebbe a nagy keretbe.

A tudományok robbanásszerű fejlődése valahol a felvilágosodás környékén kezdődött, és ekkortól kezdve a szubjektív idealista (vallásos) szemlélet fokozatosan, egyre inkább háttérbe szorult. Az ezt megelőző évszázadokban ez a szemlélet volt a fejlődés motorja, de idővel kiütköztek a hátulütői is. A tudomány pedig épp ezeket a hátrányokat igyekezett orvosolni, sok esetben sikerrel, de mostanra már az is látható, hogy ugyanaz történt a tudománnyal is, mint eggyel korábban a vallásos világfelfogással: mostanra kiütköztek a hiányosságai.

Az egyik ilyen hiányosság, úgy tűnik az, hogy a "megmételyező vallástól" való fanatikus rettegése közepette a tudomány a megismerés szemétdombjára vetett mindent, ami a lélekkel kapcsolatos - ami ugye, érthető is, ha a vallások okozta háborúkra, károkra és pusztításokra gondolunk... A probléma ezzel mindössze annyi, hogy a lélek ettől nem szűnt meg létezni, sem egyéni, sem csoportos szinten (családlélek, csoportlélek, stb.)

És itt kezdődnek szegény pszichológia problémái. Egy olyan létező áll a megismerés gyújtópontjában ebben a tudományágban, ami hivatalosan - nincs. A ma leginkább elfogadott szemlélet, a kognitív pszichológia - aminek egyébként fantasztikusan sok, hasznos felfedezést köszönhetünk, akárcsak a többi, pszichológiai szemléletmódnak - az emberi megismerést, tudást helyezi a középpontba, és az érzékeléstől kezdve az észlelésen, kódoláson, tároláson, előhíváson át egészen a memória-működésig mindent vizsgál az ember esetében, mint egy számítógépes analógián. Ám miként a számítógépnek sincs lelke, úgy itt sem találták meg a "legfelső vezérlő szintet".

Akkor hát tévút lenne az egész?! Szó sincs róla! Meglátásom szerint a pszichológia egy szükségszerű, köztes lépcsőfok az ember önmegértésének folyamatában, ami a korábbi (vallási) szemlélet ellenpólusaként most a tiszta racionális megközelítés felől térképezi fel az emberi jellegzetességeket, és jó esetben ez után következthet majd valamiféle szintézis, aminek hál' Istennek, már látszanak valamiféle körvonalai, még a pszichológián belül is.

Konkrétan, itt most Ken Wilber integrál-pszichológiai szemléletmódjára gondolok, amely még a transzperszonális szemléletet (ami egyébként mind a mai napig mostohagyereke a hivatalos, tudományos pszichológiának) is meghaladva egy test - lélek - szellem - struktúra komplexitásban próbálja meg összefoglalni mindazt, ami az elmúlt évezredek alatt az emberi kultúrában önmagunk megértésével összefüggésben felhalmozódott.

Az érdekes a dologban az, hogy ahova Wilber a saját gondolati rendszerében eljutott, az gyakorlatilag megegyezik az asztrológia, a horoszkóp sugallta világleképezéssel és emberképpel. Ez azonban már igen távol esik a pszichológia mai szemléletétől. Mégis, amennyiben valaki, mint ahogy magam is, a fent említett területek mindegyikében érintett (és még egy szót sem szóltunk a családfelállításokból fakadó, szintén nem hétköznapi felismerésekről), akkor nyilván megpróbál önmagán belül valamiféle konszenzusra jutni.

Ez már csak azért is így van, mert a kognitív disszonancia jelensége (amit szintén a kognitív pszichológiának köszönhetünk!) egy teljesen általános emberi jellegzetesség. Ez azt mondja ki, hogy amennyiben valakiben egyszerre van jelen két, egymásnak ellentmondó késztetés, vélemény, attitűd, vagy érzelem, akkor teljesen automatikus és a legtöbbször tudatosulatlan belső folyamatok által "nekiáll" az ezek következtében fellépő belső feszültséget csökkenteni. Vagyis, ha leteszem a voksomat valami mellé, akkor nagyon valószínű, hogy olyan folyamatok indulnak el bennem, amelyek hatására a nem választott alternatívát elkezdem leértékelni magamban (nehogy már fejfájást okozzak magamnak utólag...!).

Magam pedig, ennek tudatában, megkísérlem, hogy egyiket se értékeljem le a fent felsorolt területek közül, ami időnként nem olyan egyszerű. Mindegyiknek megvannak a maga erősségei és gyengéi, és amennyiben ezt képesek vagyunk elfogadni, illetve ha szánunk időt és energiát egy olyan átlátás megteremtésére, ami integrálni lesz képes a ma még részben ellentmondásos területeket, akkor talán ezzel is léphetünk egy kicsit előre a megismerés tágabb valóságai felé.